...persze csak akkor, ha az a kacsa nem pánikbeteg és/vagy nem szenved semmilyen szorongásos betegségben.

Van egy gyerekkori jó barátnőm. Régen, évekkel ezelőtt mesélte, hogy vannak problémái az evéssel. Ez látszott is rajta, hiszen mindig sovány volt, de volt mikor már annyira, hogy ő is érezte, ez így nem mehet tovább. A probléma gyökere ott volt, hogy nem tudott nyelni. Egyszerűen nem ment neki az evés..

Olyan furcsának találtam én akkor ezt, nem értettem főleg kamasz fejjel, hogy mi az, hogy valaki nem tud nyelni? Mert még ha volt is étvágya, az étel lenyelése akadályokba ütközött. Hmm hmmm, hogy is van ez? Bizony nem is olyan ritka manapság ez a probléma, hiszen több emberrel találkoztam azóta, akinek ez a zavara van. Én ehhez hasonlót akkor éreztem, amikor még a depresszió idején nem volt étvágyam, nem tudtam enni és szinte undorral gyömöszöltem magamba az ételt. Úgy éreztem, van egy blokk ott fent a nyakamban, ami bezárja a kaput és ott sajna nem jut be az étel. A másik fura dolog az volt, hogy nem volt nyálam, jött a blokk és kész vége, pár falatnál többet nem tudtam magamba erőltetni, a szám kiszáradt és, ha tovább erőltettem volna, szerintem elhányom magam.

Érdekes módon működünk mi emberek, mert a pszichének véleményem szerint komoly hatása van egészségünkre.

"A nyelés passzív, általában automatikus tevékenység, melynek során befogadunk, passzív módon magunkévá teszünk valamit. Ha valakinek nyeléssel kapcsolatos nehézségei vannak, „nem képes lenyelni azt, ami vele történik” – remekül szimbolizálja a helyzetet a mondás is. Ilyenkor érdemes elgondolkozni azon, hogy milyen helyzet, körülmény, személy, tevékenység vált ki belőled ekkora ellenérzést, és változtatni rajta. A reflux – vagyis a gyomorsav visszaáramlása a nyelőcsőbe –például azt jelentheti, hogy egy bizonyos problémán nem tetted túl magad, képtelen vagy megemészteni, és szabadulni akarsz tőle."

Nos ez a magyarázat illik arra a két személyre, akire emlékszem. Ez alatt azt értem, hogy mindkettőnek volt olyan problémája ami zavarta, bántotta, nem tudta elfogadni a helyzetét és kialakult a nyelési zavar. Tehát nem két boldog, kiegyensúlyozott emberről van szó, és nekik így mutatkozott meg a problémájuk, így került felszínre egyfajta hasonlattal, testi megnyilvánulással. Ez volt lelki sebük szinonimája.

Nos, az ilyen ember lánya vagy fia megpróbál szívószállal enni, azonban tudjuk mind, hogy szívószállal nem lehet bablevest vagy csirkecombot enni és így az eredmény előbb utóbb a súly-és tápanyagvesztés. Szerintem erre jó megoldás lehet a reggeli gyümölcsturmix.

Ha van valakinek ilyen tapasztalata vagy ötlete arra, hogy mit lehet ilyenkor tenni, mi segíthet, mi lehet a megoldás akár a végleges, akár az ételhez való jutás, szívesen várom a hozzászólását.

Nos, nem kertelek. Szép lassan magába akart szippantani. Egyre több lett a félelem, a gátoltság, az erős rohamok és kezdtem bezárkózni. Eljutottam arra a pontra, hogy meggondoltam kimozduljak-e, elinduljak-e otthonról és ha igen, akkor rendszerint szorongással teli volt az elindulás és/vagy az út java része. Volt, hogy a közértbe elmenni is kihívás volt. Az embernek mindezt ki kell állnia, úgy hogy közben pontosan tudja belül, hogy valami nem jól működik, nem ilyennek kéne lennie.

Mi okozhatta ezt?

Több minden járult hozzá. Először is az, hogy a rohamok sűrűsödtek és erősek voltak. Továbbá volt bennem egy alapvető szorongás is, kedvetlenség stb. tehát az egész pszichés állapotom, megküzdési képességem leromlott állapotban volt. Bizony, aki ebben az állapotban éppen benne van, az borzasztóan érzi magát. A félelem és a bizonytalanság uralja a lelki állapotát.

Talán sokan nem tudják, de az agorafóbia nem csak arra értendő, amikor az ember nem mer egyedül kimozdulni otthonról. Arra is értik, amikor a pánikbetegségből adódóan valaki nem mer különböző járművekkel utazni: busz, metró, autó – kinek mi, mert pl. adott esetben pánikroham tör ki rajta; vagy amikor nem tud tömegben lenni, vagy sorban állni, hídon átmenni stb. Ezek a szituációk irreális félelemmel töltik el az illetőt és az előbbiekben felsorolt egy vagy több helyzetben pánikkal reagálhat. Azonban ha csak egy specifikus dolog tölti el félelemmel pl. csak a liftbe szállás és semmi más, akkor már klausztrofóbiáról van szó, de lehet állatfóbia vagy a szociális fóbia is. Ezek a fóbiák mind beszűkítik a beteg életét, erős szorongással járnak. Sok agorafóbiásnál előfordul, hogy csak kísérettel képes közlekedni, súlyos esetben pedig már azzal sem.

Nem egyszerű a helyzet, sokan beleesnek egyik vagy másik példába, de nem kell megijedni, hiszen a pánikbetegek többségénél előbb utóbb megfigyelhető a betegséggel járó elkerülő magatartás. Amint az ember jobban lesz, ezek a félelmek és tünetek egyre halványabbak lesznek.

Emlékszem az első pánikrohamra. Ha valahogy, hát akkor így képzeltem el a halál eljövetelét.

A tüneteket már minden érintett jól ismeri, de ha a rosszat lehet még fokozni, akkor ez a roham bizony az egyik leges- leges- legrosszabb volt. Pont az első. Otthon voltam és furcsa dolog tűnt fel az első rohamot megelőző pár napban. Azelőtt sosem néztem a pulzusomat, de abban az időben, vagy talán pont aznap a csuklómra tettem a kezem. Akkor már éreztem, hogy valami nem stimmel. Meglepett, hogy gyorsan ver, de nem törődtem vele. Aztán jött a gonosz meglepetés. Gomolygott felém egyre erősebben, egyre magával ragadóbban és nem tehettem ellene semmit. Mint mikor jön a vihar és a napsütésből másodpercek alatt zápor, zivatar lesz tarkítva a vészjósló fekete felhőkkel. Nem volt esélyem sem, csak  kegyetlenül eltiport.

Az a legszomorúbb az egészben, hogy nem tudtam mi, és miért történik. Azt hittem elájulok, mert a tudatom mintha nem lett volna tiszta, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. Mindemellett azt éreztem, hogy meghalok és bizony már nincs sok hátra. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar a húszas éveim elején meg kell halnom. De hát miért? Előtte nem volt semmi bajom, most meg már mehetek is dumcsizni a Magasságossal odafent?! Hogy lehet ez?

Fel sem készültem még erre, mi történik velem? Mikor az emeletről letántorogtam a konyhába, alig volt időm a padra feküdni, hogy össze ne essek. Tudtam, hogy valami nagy baj van, ezért kértem, hogy hívjanak mentőt. Olyan sutának és lassúnak tűntek körülöttem az emberek. Miközben zűrzavar volt bennem belül, arra is gondoltam, hogy mi a fenéért tart ez ilyen sokáig, hát nem látják, hogy épp halni készülök? A körzeti orvost felhívták, aki azt mondta állítólag a telefonba, hogy valószínűleg pánikrohamom lehet. Az meg mi a lócsöcs? Az nem azoknak szokott lenni, akik nem bírnak ki két percet a liftben és a tömegben? És különben is, én imádok repülővel utazni, mi köze ennek a pánikrohamhoz?!

Közben mértek vérnyomást és pulzust. A mentő csak nem jött. Mert nem is hívták... Ha a vérnyomásmérő beszélni tudott volna, mint egy rajzfilmben, szerintem káromkodik egyet: - Azt a rohadt...., hát mi a franc van, már mérni sem tudok? Nem kellene elemet cserélni?!

Aztán mértünk megint és megint, de bizony az érték alig változott. A vérnyomásra nem emlékszem pontosan, de olyan 160 körül lehetett, a pulzus pedig 140. Szóval a duplája a normálisnak! Nos, köszönöm voltam már jobban is. Nem tudom mennyi időt töltöttem fél kábultan a padon, de óráknak tűnt és semmi sem változott. Majd jött az ítélet és a rendelkezés: -Pánikroham, adjanak neki Betalocot!  Ok. Betaloc bevesz. Ekkor kezdett visszatérni belém a normális öntudat.

Azóta persze tudom miért volt a furcsa tudat. Olyan mértékben felment a vérnyomáson és a pulzusom, hogy az agyam nem kapott elég oxigént, így nem érzékeltem rendesen a dolgokat magam körül és folyamatosan remegtem is. Ezután le kellett feküdnöm, úgy kimerített ez az ostrom. Feküdtem és pihentem kb. 2-3 órát.

Hát így kezdődött az ismerkedés, ez volt ez első „randi”, aztán habár én nem kedveltem a rohamot, mégis időnként meglátogatott később. Akkor még nem is gondoltam, hogy ennek folytatása lesz és kialakul az a fajta gátoltság és korlátozottság, ami ezzel a betegséggel jár.