Kedves gyógyult pánikbeteg!

Várjuk leveledet, ha már meggyógyultál.

Várjuk leveledet, ha már túl vagy a pánikbetegségen és a vele járó szorongáson, depresszión.

Várjuk leveledet, hogy megoszthassuk másokkal Neked hogyan sikerült!

Kérjük, küldd el nekünk gyógyulásod történetét, hogy mások is tanulhassanak belőle, hogy mások is lássák, van kiút az ördögi körből és hogy nem gyógyíthatatlan betegség a pánik.

Ha nem szeretnéd, hogy teljes nevedet közöljük, természetesen arra is van mód, hogy neved kezdőbetűivel tegyük közzé történetedet.

Szeretettel várjuk segítőkész Sorstársaink leveleit, hiszen ezek azok a történetek, melyek reményt, kitartást és bátorítást adnak a gyógyulni vágyók számára.

Történetedet ide várjuk: ugyfelszolgalat@neuroptim.hu

Videóinterjú Istvánnal

Íme az első történet:

Kedves Géza!

Véletlenül találtam rá a pánikbetegséggel kapcsolatos oldalára és szeretném elmondani Önnek a gyógyulásom történetét. Hátha valakinek segíthetek vele, bár nem láttam, hogy az oldalon hol olvashatja el a többi beteg ezeket a sztorikat. Jelenleg 43 éves vagyok, óvónőként dolgozom, 3 gyerek anyukája vagyok. Mióta vissza tudok emlékezni, szorongtam. Egészen kisgyerekként is, szégyenlős, félénk gyerek voltam, rettegtem attól, hogy a többiekhez képest én nem vagyok olyan ügyes, okos, közkedvelt vagyis, hogy kudarc ér, alkalmatlannak tartanak. Kezdetben csak a tenyerem izzadt, de már egészen korán 14 évesen elkezdődtek a testi tünetek is.

Legelőször remegések, elpirulások, majd szapora pulzus. Olyan 160 körüli. Egyszer egy ilyen alkalommal, ahogy lefektettek az ágyra és valami elszopogatni való tablettát tettek a számba gyorssegélyként, azt mondta az orvosnak az asszisztens: tegnap is volt egy ilyen betegünk, 70 éves bácsi, neki is 170 volt a pulzusa. A doki visszakérdezett: -És megmaradt? Az asszisztens mosolyogva mondta, hogy igen, de én tudtam, hogy életveszélyben vagyok. Onnantól a legkisebb jel a szapora pulzussal halálfélelmet váltott ki. Később jött a magas vérnyomás esete: 180 a felső érték, csak úgy. Ezt ki kell vizsgálni - mondta a doki és rémület volt az arcán - , ilyen fiatalon ez nem normális, komoly okok lehetnek mögötte, vesedaganat, korai érelmeszesedés, és tudja ilyenkor agyvérzést is kaphat. Ezután már ettől is féltem.

Teltek az évek, jöttek az első ájulásérzéses rosszullétek. Az utcán az első, ezután elkezdtem félni az utcától, két lépés kinn és majdnem elájultam. A szupermarketekben, moziban minden nyilvános helyen ugyanaz.  Kegyetlenül sajnáltam magam és utáltam az egészet. Orvoshoz kerültem, először vizsgálgattak szakemberek, szív, vese stb., majd eljutottam a pánikbeteg szakambulanciára és gyógyszereket kaptam: Zoloftot és Xanaxot.  Kb. 8 évig jártam oda. Talán kicsivel jobban lettem. Híztam a gyógyszerektől 10 kg-ot és homályos világban, ködben éltem. Nagyon akartam egy kisbabát, és kértem a doktort segítsen abbahagyni a gyógyszereket. Szépen lassan leálltunk velük, én terhes lettem és akkor kezdődtek csak igazán a rosszullétek. Könyörögtem a dokinak adjon valamit, hogy kibírjam, azt mondta nem adhat. Teljesen kétségbe voltam esve.

Ekkor jött el az áttörés pillanata. Egy keresztény könyv volt az első olyan dolog, amiben találtam vigaszt és útmutatást. Elindultam Istenhez, elfogadtam megváltómnak Jézus Krisztust. Megértettem, hogy Isten még ebből a kegyetlen betegségből is tud jót kihozni számomra, áldásul lesz majd ez az egész egyszer. A Bibliában az áll, hogy számítunk Istennek és kihoz bennünket minden bajból, ha rá hallgatunk. Én kétségbeesetten elkezdtem Istenre hallgatni, kerestem a Bibliában a vezetését, hogy mit tegyek. Istennek minden kérdésünkre van válasza. Azt mondta, aki másokat felüdít maga is felüdül. Elkezdtem barátokat keresni a neten, akiknek szintén vigasztalásra, barátokra van szüksége és beszélgetni velük. Nem magamról beszéltem, hanem arra figyeltem mivel tudnám segíteni és bátorítani Őket. Tevőlegesen is segítettem a környezetemben, amit tudtam, pl. nagyon jól értek a számítógéphez, ezért elvállaltam kis helyi közösségek weboldalainak szerkesztését. Lekötött, hasznos volt és nem magammal foglalkoztam addig sem. Isten azt mondta, beszélj az embereknek rólam, hogy mások is reménységet kapjanak. Sok emberrel beszélgettem Istenről, és ezáltal az én hitem is erősödött.

Később barátaim noszogatására elkezdtem rendszeresen biciklizni. Éppen gyesen voltam, egész nap a pici mellett, nagyon jó érzés volt kis időre kilépni a felelősség alól és tekerni, amíg a babára az apukája vigyázott. Ez nagyon jót tett nekem, fizikálisan is. Nagyon sokat olvastam arról is, hogy Isten milyen csodákat tud tenni beteg emberek életében, annak ellenére, hogy az orvosok miket mondanak. Addig szentnek gondoltam az orvosok szavait, ma már tudjuk, hogy sokszor meggondolatlanul tiporják össze az emberek lelkét, szóval egyre erősítettem magamban, hogy igenis mindenkinek lehetséges a gyógyulás, bármit is mondanak az orvosok, bármi is a diagnózis. Tudom, hogy Isten mindent megtehet, nekem már nagyon sok csodát tett az életemben ezen a területen is.

Összefoglalva tehát, minél kevesebbet foglalkozz magaddal és a tüneteiddel, kezdj el másokra figyelni, mások gondjaival foglalkozni, beszélgetni. Ettől hasznosnak érzed magad, érzed, hogy szeretnek, számítanak rád, örülnek neked. A gyógyuláshoz ez nagyon jó alap. Kezdj el mozogni és kapaszkodj bele Isten ígéreteibe! Ahogy virágzott ki a kert, ahogy egyre jobbak lettek az emberi kapcsolataim, úgy kezdtek múlni a tüneteim. Ha jöttek biztos voltam benne, hogy Istennek terve van vele és később majd megértem, miért van. Ma már tudom, hogy kellett. Nekem sosem lett volna ilyen hitem, nem lettek volna ilyen jó emberi kapcsolataim, mert csak magam körül forgott az egész világom. Istennek minden lehetséges. A táplálkozás is fontos, gratulálok a tabletta megalkotásához, örülök, hogy van valaki, aki igazán segíteni akar a szenvedő embereknek. Nagyon jó lehetőség a chat, a fórum, gratulálok hozzá. B.-né Andi

Örömmel tudatjuk, hogy megkaptuk a második történetet is:

Kedves Sorstársaim!

Én egy gyógyult pánikbeteg vagyok és ezt nem kevés örömmel jelentem ki. A történetem 1999-ben kezdődött 19 éves koromban. A munkahelyemen arra lettem figyelmes, hogy mindent tisztán látok, de az emberek arca elmosódik. Nagyon megijedtem! Megcsíptem a kezem, biztos álmodom. De nem. Felugrottam, hogy kimenjek a mosdóba, de ekkor kifehéredett minden, és a tejszínű ködön kívül nem láttam semmit. Valószínűleg nagyon rosszul festhettem, mert odasiettek hozzám, bevittek az orvosi szobába vérnyomást mérni és azonnal hívták az orvost. Idegkimerültség volt a diagnózis. Aztán másnap mentem dolgozni rettegve, hogy megismétlődik az a szörnyű dolog. Délelőtt már halálfélelmem volt. Megmagyarázhatatlan szorongást éreztem, rosszul voltam. Hazamentem. Jöttek a kivizsgálások, negatív leletek, a pánikbetegség összes tünete az enyém volt, de senki nem mondta, hogy a baj forrása ez a betegség lehet. Aztán a sok táppénz miatt feladtam a munkám. Nem mertem egyedül kimozdulni, lassan egyedül otthon maradni sem. Szörnyű idők voltak. Bár az életkedvem, humorérzékem mindvégig megmaradt.

Egy nap a keresztanyámhoz mentem autóval a szomszéd településre, gondolván, hogy most aztán talpra állok, nem félek, megmutatom magamnak, hogy erős vagyok! Igen, ez simán ment egészen addig, amíg a két község közé nem értem. Ott éreztem, hogy mindjárt nagyon rosszul leszek, elzsibbadt a kezem, lábam, nyelvem és tudtam, szívrohamom van. Nem is tudom, hogyan értem oda, de mikor beszaladtam, és kértem keresztanyámat öleljen meg, olyan szörnyen nézhettem ki, hogy azt hitte elgázoltam valakit. Kértem, hívjon mentőt azonnal. Pár másodperc múlva megnyugodtam, jól lettem. Aztán később hazafelé megint rosszul lettem, ezért bevitt a háziorvosához, aki csinált ekg-t. Azt mondta, hogy semmi baj, csak ijedtség és valószínűleg pánikbetegség. 

Kaptam egy névjegykártyát, vele egy pszichiátert, tőle Rivotrilt és válaszokat a kérdéseimre. Szerettem azokat a terápiákat, mert megismertem önmagamat. Az orvos azt tanácsolta, hogy adjam fel a szerintem tökéletesen működő, hat éve tartó kapcsolatomat. A sors, vagy a véletlen úgy hozta, hogy röviddel ezután megismertem egy fiút. Szerelem, majd új kapcsolat lett belőle. A pánikrohamok kezdtek elmaradni és a terápiák is. Volt egy chopper nagymotorom, amire a pánikbetegségem intenzív szakaszában képtelen voltam hosszabb távot megtenni. Aztán, hogy találkozhassak a szerelmemmel, 30 km-t kellett volna megtennem. Már az elhatározás után éreztem, hogy menni fog. Elindultam. A 20 km-re levő városban megálltam egy parkolóban, lélegeztem úgy, ahogy tanultam, hogy kibírjam a fennmaradó távolságot. Tovább, mondtam magamnak! Mikor már láttam a házakat, a célt, a lelkem ujjongott. Nem nagydolog ez ugyebár, de akkor és ott iszonyú büszke voltam magamra. Arra a kis darabkára belőlem, ami a szabadságomból megmaradt nekem. Mintha rést vágtak volna a dobozon, amiben addig, két éven át éltem és végre jött levegő, fény. 

Az életmódváltozás, a szerelem, az új barátok, az, hogy szerettem azt a lányt, aki a fiú mellett lettem, mind-mind segített kilábalni a kínból. Persze nem egyik napról a másikra, de lassan elfelejtettem folyton befelé figyelni, a szervezetem már nem reagált pánikrohammal az apró szúrásokra, nem estem kétségbe a testem minden rezdülésétől. A szorongásaimat játékkal, eltereléssel már gyorsan legyűrtem. Már a boltban sem akartam megfulladni a tömegtől, de a buszra képtelen voltam egyedül felszállni. Mára már ez is megy. Már nem tud elhatalmasodni rajtam a pánik. Néha érzem, hogy kopogtat, de nem tud szétáradni bennem. Hálás vagyok a pszichiáteremnek, aki a gyógyulás útján elindított, pár hónapig Rivotril-lal, de azután gyógyszer nélkül, saját erőből győztem le a pánikbetegséget. Bár a Vészhelyzettől, és az ehhez hasonló, betegségekről szóló műsoroktól azért el vagyok tiltva. Az első roham óta eltelt 11 év. Az akkori negatív erők, érzések, kilátástalanság, félelem, nem kísértenek már. Az élet szép!

A természet gyönyörű. Nem vesszük észre a nagy rohanásban az út mentén nyíló vadvirág lélekmelengető képességét. Gyermekként úgy tudjuk, hogy minden él. A nap, a felhők, a fáknak arcot képzelünk, aztán elmúlik a varázs, felnövünk, elfelejtjük a természet ilyetén közelségét. Ettől is lehetünk boldogtalanok, levertek, elégedetlenek, bár nem is sejtjük mi ennek az oka. Ezért néha álljunk meg, és örüljünk a minket körülvevő csendes életnek. Szeressük a fűt, a fát, a virágot. A Természetet. Nézzetek rá a hozzátok legközelebb eső növényre. Szeretettel. Simogasd meg a levelét, mert ő is szeret Téged. Vagy mikor nyári, csendes eső esik, menj ki a szabadba, és nézd a fényt, ami ilyenkor látható. Nézd, ahogy a zöld levelek isznak. Ha erdő mellett vezet utad, vedd észre a sokszínű zöldet. Légy nyitott a világra, a benne levő szépségre. Szerintem mi pánikbetegek nagyon érzékenyek vagyunk a körülöttünk lévő energiákra. Különlegesnek is mondhatnánk magunkat. Ezért emeld fel a fejed! Tedd meg magadért! Mert sikerül!

Üdv.: Adi

A harmadik történet:

Kedves Géza!

Én is szívesen beszámolhatok róla, hogy tünetmentesen élem a napjaimat, most már gyógyszerek nélkül, de kb. két éve a reggelemet mindig a Neuroptimmal kezdem.

Az én pánik történetem 4 éve kezdődött, amikor is egy lakás-csere, a bizonytalanságtól való félelem előhozta a pánikbetegséget. Állandó halálfélelemben éltem, hol infarktust, hol agyvérzést, hol trombózist diagnosztizáltam magamnak. Teljes körű kivizsgálás következett, természetesen minden leletem jó volt, az orvos közölte, hogy szerinte még 100 évet élhetek és én ekkor visszakérdeztem, hogy akkor biztos nem lehet infarktusom, erre elküldött az ideggyógyászatra. A doktornő meghallgatott, írt fel gyógyszereket és javasolta, hogy keressek egy jó pszichológust.

Én így is tettem, nagyon komolyan betartottam a pszichológusnő utasításait, hetente 2 alkalommal részt vettem a terápián, nagyon sok pénzemet költöttem a gyógyulásomra, de akkor úgy éreztem megéri. A pszichológusnő és a jógatanárnő javaslatára elkezdtem templomba járni, ami nagyon jót tett a lelkemnek.

Amikor éjjel a rosszulléteim előjöttek, mindig alkalmaztam a megtanult terápiákat és az egyik alkalommal megjelent Jézus, aki elindult egy hegyen fölfelé a keresztjével és amint ment fel, az ő keresztje egyre nehezebb lett, én meg egyre jobban lettem. Másnap szinte rám sem ismertek, kisimult az arcom.

Mindenképpen meg szeretném említeni, hogy amikor a rohamok jöttek és főleg éjszaka, az anyukám spánielje mindig rohant mellém és én a kis fülét, vagy farkincáját szorítottam. Teltek múltak a hónapok, szép lassan elmaradtak a gyógyszerek és én remekül éreztem magam. Közben teljesen megtértem, elsőáldozó lettem, egy egészen más minőségű világot ismertem meg, belevetettem magam a hitéletbe, talán kicsit túlságosan is. Pedig még a gyóntató papom is figyelmeztetett, hogy még nem vagyok elég erős. És előjöttek bizonyos jelek, amiket én jeleztem a doktornőnek, ám ő legyintett, hogy én már gyógyult vagyok, ez soha nem térhet vissza.

Pedig visszatért, méghozzá egy sokkal rosszabb változatban, amit hivatalosan kevert kényszergondolatnak hívnak, én csak poklok poklának.  Azt hittem a poklot már megjártam a pánikbetegséggel, hát ez sokkal rosszabb volt. Félni attól, amiről józanésszel tudod, hogy úgysem történhet meg, de az agyad mégsem fogja. A doktornő tehetetlen volt és végső tehetetlenségében elküldött a pszichiátriára.

Bennem egy világ omlott össze, úgy éreztem, hogy hiába küzdöttem még is visszaestem és féltem, hátha megőrültem. Nem akartam „pszichiátriára „menni, féltem, hogy kórházba kerülök. Persze, ennek mind meg volt az oka, hiszen 2 éven át a doktornő azt sulykolta, hogy, aki nem tud uralkodni magán, az oda kerül, ő már látott ilyet. Tulajdonképpen ő maga gerjesztette a pánikot a „pszichiátria” szóra és a kórházra.

Végül is a Bajcsy Kórházba kaptam beutalót, ahol természetesen nem tartottak bent, hanem gyógyszereket írtak fel és megismertem két igazán jó szakembert és remek embert, egy pszichiáternő és egy pszichológusnő személyében. Kettőjük munkájának köszönthetően 3-4 hét múlva tudtuk, hogy milyen lelki-problémák okozták a bajt.

Ebben az időben ismertem meg a Neuroptimot is és beszéltem Veled is Géza, aki vigasztalást és erőt adtál nekem. A doktornők is csak nézték, hogy milyen látványos volt a javulás és nagyon örültek neki. Az felírt gyógyszeradagot, nemhogy növelni, hanem szinte rögtön csökkenteni tudták. Az is igaz, hogy az a véleményük, hogy vannak jelek, amikre figyelni kell és rögtön lépni, mielőtt a kis „gonosz” felütné a fejét. Amit még meg szeretnék említeni, azok az őrangyalok. Én a betegségem során mindig találkoztam valakivel, aki, vigasztalt, segített, útbaigazított, vagy csak egy mosolyt varázsolt az arcomra. Most, ahogy a levelet írom, lepereg az arcuk a képzeletemben, áldja meg őket az Isten.

Összegezve, ha valakinek segíteni tudok azt tanácsolom, vegye fel a harcot, van kiút, még ha most nem is látja az alagút végét, de nemsokára előbújik a fény és higgyen benne, hogy Isten megsegíti.

Én úgy érzem, meg kellett ezeket élnem, hogy átértékeljem önmagam, hogy a kis csodáknak is örülni tudjak és egy sokkal szebb életet élhessek.

Üdvözlettel: A.

Beáta története:

Kedves Sorstársak!

Szeretném elmesélni, hogyan kezdődött és hogy ért véget a pánikbetegségem, ami több mint 5 évig kínozott. Szóval akkor kezdődött, mikor a kisfiam 2000. májusában betöltötte a 3. életévét és letelt a gyes, el kellett mennem dolgozni. Nagyon könnyen találtam munkát egy varrodában. Igen ám, de a gyermekemet nem vették be az oviba csak szeptemberben. Mivel szüleimre nem számíthattam, keresztanyukám vigyázott a kisfiamra. Minden reggel 5 órakor kellett ébresztenem szegénykémet, hogy legkésőbb 6 órakor el tudjam vinni kerékpárral a város majdnem másik felébe. Szegénykém fáradt volt, természetesen nem is volt hajlandó reggelizni, de mennünk kellett, mert a keresztanyukámtól még be is kellett érnem a munkahelyemre, ami szintén nem volt közel és még át is kellett öltöznöm. Szóval csak bicajoztam, közben leadtam a síró, éhes, fáradt gyermekemet, és beestem kimerülten a munkahelyemre.

Kezdetben még nem volt gond. Csak amikor a fizetést megkaptam, akkor hasított belém a tudat, hogy el kell viselnem a reggeli káoszt, a főnököm embertelen magatartását, güriznem kellett, és mind ezt annyi pénzért sem, amennyi a gyesem volt előtte. Szóval kerestem egy másik varrodát, ahol a reggeli rohanások és kimerültség után még a kolléganőim sem fogadtak be maguk közé, mert nem voltam olyan pletykás mint ők, nem igazán kommunikáltunk. Én szeretem az embereket, mert most egy közérzetjavító szalonom van és még masszőrként is dolgozom, de az a sok gonosz nő kikészített. Utáltam bejárni dolgozni és csak a kisfiamra tudtam gondolni, meg arra, hogy nagyon siessek hozzá, mert imádta a keresztanyukám, mégsem evett nála egész nap. Itt is kevés volt a fizetésem.

Egy reggel azt vettem észre, megy a hasam és ez sok napon keresztül tartott, minden ok nélkül. Majd következett, hogy úgy éreztem, mintha nem is én lennék én, és mintha kívülről láttam volna mindent, de a következő pillanatban elkezdett nagyon gyorsan verni a szívem és szédültem, meg fájt a hasam. Akkoriban halt meg a főnöknőm anyja méhnyakrákban, és elkapott a hypohondria. Elmentem az orvoshoz és azt mondta fel vagyok fázva, írt fel gyógyszert. Ettől kezdve mindennapossá vált a szédülés és társult hozzá a remegés. Végre terhes lettem második gyermekemmel, de a két gyerek között volt egy elhalt terhességem és az elsőt is a Szegedi klinikán hordtam ki, mert nem fejlődött rendesen, így végig szorongtam ezt a terhességet, bár minden rendben volt egészen a kilencedik hónap vége feléig, amikor közölték, hogy ez a baba is retardált. Végül megszületett 3300 grammal, és 49 cm-rel de addig nagyon féltem. Úgy tűnt, már nem jelentkeznek a rosszulléteim. Mikor 2 éves lett a kislányom, elkezdtem egy tanfolyamot. Akkor éreztem ismét a remegést, szédülést, szapora szívverést. Ekkor 2003 volt. Aztán egyre rosszabb lett.

Egy délután vihar volt és én egyedül voltam itthon a gyerekekkel. Akkor éreztem, hogy mindenem zsibbad és nem kapok levegőt, és a szívem majd ki ugrott és halálfélelmem volt. Megfogtam a gyerekeket és kimentünk a viharban sétálni az utcára, mert úgy éreztem, ott nagyobb biztonságba leszünk, ha elájulok, vagy szívrohamom lesz, mert az utcán hamarabb kaphatunk segítséget. Nagyon-nagyon féltem. Mire hazajött a férjem, már jobban voltam, megnyugodtam. De sajnos mindennaposakká váltak a rosszullétek és már éjjel is felébredtem, rohamom volt.

Így elmentem a háziorvoshoz, és ő megkérdezte, hogy mivel foglalkozom. Én elmondtam, hogy gyesen vagyok. Erre Ő megnyugtatott, hogy ezek pánikrohamok és gyakori a kismamáknál, és elküldött vérvételre, EKG-ra és pszichiáterhez, de oda már nem mentem el, mert a leleteim rendben voltak. Van a környezetemben ilyen beteg, és láttam mennyi gyógyszert szednek és milyen kimerültek. Én úgy döntöttem elég volt és le kell győznöm ezt a betegséget. Sajnos a rohamaim nem szűntek, és ha épp nem magától kapott el akkor azért mert attól féltem rosszul leszek.

Egy szép napon jött egy barátunk és elkezdtünk beszélgetni, persze akkor is rosszul lettem és elmondtam neki, hogy ez csak úgy jön magától és nem tudom uralni. Mire ő azt mondta, szedjek Magne B6-ot. Nem bíztam benne, de onnantól szedni kezdtem és olvastam, hogy a Magnézium milyen jó az idegrendszerre és elkezdtem inni a magnéziummal dúsított ásványvizet, és napról napra jobban kezdtem érezni magam. Közben kiderült, hogy a 3. gyermekemet várom. Ekkor már 2005 volt. Ahogy nőtt a hasam, szedtem a terhes-vitamint és ittam az 500 mg-os magnézium pezsgőtablettát, egyre ritkábbak lettek a rosszullétek.

Mire megszületett Enikő a "csodacsecsemő", szinte már nem is voltak rosszulléteim. Egyre ritkábban és a végén teljesen megszűntek. Közben felszedtem jó pár kilót, ami szerintem okozhatta az újabb rosszulléteket. A férjem olvasott egy kövér nőről, aki 33 kg-ot fogyott és elmúltak a pánikrohamai. Így elkezdtem egy fogyókúrát, ekkor már 2007 volt, és abba hagytam a szoptatást. Beiktattam az étrendembe a sok zöldséget, amitől energikusabbnak és boldogabbnak éreztem magam, így megint elmúltak a rosszullétek. Nem azt mondom, hogy nincsen soha egy kisebb fajta rosszullétem, de ahogy kezdem érezni, hogy jön, előveszem a Magnapressem és kezelem az S.O.S stresszoldó pontot. Így még nem is kapott el és már el is múlik. Ha érzem, hogy kicsit nem jó valami, akkor ismét iszom a magnéziumot és mivel ez a sok rosszullét meggyengítette a szívizmomat, és néha az is fájt, így rátaláltam egy vitaminra, ami Q10, Omega 3 és E vitamin kombinációja.

Ma már nem szoktam rosszul lenni és a szívem sem fáj. Imádok élni, dolgozni, masszőr vagyok és bírom, miközben ott a 3 gyerek a háztartás...stb. Nem engedhetem meg magamnak, hogy beteg legyek. Kívánok mindenkinek ilyen csodás gyógyulást! Csak bátorítani tudok minden pánikos beteget, vállaljanak nyugodtan babát, nekem segített!

V-né V. Bea

István története:

Kedves Géza!

Sorstársaimnak üzenem: a depresszió és a pánik NEM betegség, hanem állapot! Azt hiszem tudok egy két jó tanácsot adni, ami ne tűnjön úgy, hogy én még "a Gézánál is okosabb vagyok"! A többi levélíróhoz képest, azt hiszem, doyen-je vagyok ennek a kérdésnek. 32 éve jelentkeztek nálam az első depressziós tünetek!!! De, mivel ez csak egy állapot, elmúltak és visszajöttek. Előzmények, amik kiváltják még a legedzettebb, legerősebb idegrendszerű embernél is a tüneteket.

Először is a családi háttér: édesapám 15 évi betegség után, (sclerosis multiplex), 45 éves korában magamra hagyott, és én csak 11 éves voltam. Anyám sok év után újra férjhez ment, egy minden szempontból kifogástalan "pótapát" kaptam. De ő csak 17 éves koromig tudott nevelni, mert korábbi túlhajszolt élete miatt egy szívroham elvitte.  Rádöbbentem, én lettem a családfő. Édesanyámmal viszonylag kiegyensúlyozott volt a kapcsolat, páros napokon veszekedtünk, páratlan 
napokon nem!!! De mindent megtett értem, hiszen én ugye apa nélkül növök fel???

Életem első, és óriási szerelme sorkatonai szolgálatom alatt "kitántorgott" Ausztráliába. Ez adta a lökést a depresszióhoz. Mert eddig nem is vettem észre, hogy élek, csináltam a mindennapi dolgaimat, mint bárki más.

Másodszor a tünetek: már tudom milyen a pokol! Verseny sportoló voltam,  szellemileg, fizikailag edzett, s egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy félek, s nem tudom, mitől? A legrosszabb állapotban nem  mertem az utcára menni, mert biztos elesek, így szorosan a fal mellett  mentem, hogy legyen mibe kapaszkodni! Utáltam a tömeget, tehát nem jártam moziba, meccsre, koncertre. Jött az új szerelem, minden tünetem elmúlt. 

Tehát akkor dönt le a "kór", ha egyedül vagy s folyton a kiúton töprengsz. Minden létező könyvet elolvastam ebben a témában, volt olyan munka, pl. Benedek doktortól, amit még a párnám alá is tettem.

Metró-n nem utaztam, mi van ha elromlik két állomás között? Ismerős a tünet? Körbebuszoztam a várost, hogy úti célomat elérjem.

Harmadszor a megoldás: elkezdtem a barátaimmal a "bajomról" beszélni, mindenki adott tanácsot, s főleg nem voltam egyedül. Természetesen elmentem a "körorvoshoz", nyugtatót írt fel, elküldött kivizsgálásra. Nem kell mondani, minden leletem jó volt. Pszichológust ajánlottak. A baráti kapcsolatok révén  a szakma egyik kiválósága foglalkozott velem, 
igaz, írt fel tablettát, de talán a beszélgetések többet jelentettek. A hosszú tél, a vitamin és fényhiány mindig tavasz elején hozza ki a "bajt".
Idén fedeztem fel a NEUROPTIM tablettát, s rájöttem, hogy csak ez lehet a megoldás, nem a Zoloft, meg a Xanax. Hiszen a szervezetnek szüksége van azokra a vitaminokra és nyomelemekre, amit a tabletta tartalmaz. Két dobozzal vettem be, most is van itthon, de csak reggelenként egy felet szedek, "karbantartási" célból. Rendszeresen étkezem, de a tiltott dolgokat kerülöm, húsokból csak halat eszem, és iszonyú sok zöldséget, gyümölcsöt. Csak könnyű tejtermékeket. Mivel hetente 3x10 km-t biciklizem, így kondícióm is jó, nem is jut soha eszembe a "kritikus" állapot.

Még két dolog a teljes gyógyuláshoz. Az első a hit, bármiben de abban nagyon!!! Isten az első, utána a gyermekem, sőt három éve vettem egy tündéri kutyát, aki már akkor is megvigasztal, ha csak kicsit kiesem a ritmusból. Rendszert visz az életembe, elfogadtam, hogy akinek nincs kutyája, nem tudja, milyen az őszinte szeretet.

Még egy nagyon fontos dolog! A "munka-terápia". Ne töprengj, ne gondolj magadra, csinálj valami kemény egész napos munkát, DE szívességből, barátodnak, rokonodnak, egyből jobb lesz a közérzeted. Egy szellemes megállapítás: ne törődj a számokkal, súlyod,  vérnyomásod, koleszterined stb. - ez legyen a "varázslók" dolga, hiszen azért fizetjük őket!
Köszönöm a türelmedet, hogy végig olvastál - ez már egy plusz pontot jelent a célhoz!
Ha tudok segíteni, írásom alapján bízol bennem, írj e-mailt a következőre: szpitti@yahoo.com
(telefonos, vagy személyes beszélgetést is egyeztethetünk!)
Gézának még egyszer köszi a tanácsokat, a honlapot, és a NEUROPTIM-ot.

Ne add fel, arra gondolj, vannak akik leélik, s vannak akik átszenvedik az életüket. Te hová akarsz tartozni???
Mindenkit üdvözlök:
szpitti

Vissza a főoldalra